2014. március 5., szerda

2. fejezet - A tragédia előtti életem I.

Most így visszanézve, az életem nem volt éppen unalmasnak mondható. Minden nap volt valami új dolog, így soha nem tudtam unatkozni. Vissza szeretnék menni abba az időbe, amikor még halandó voltam. Remélem, hogy megértitek. Hiszen minden vámpírnál így kezdődik az élet. Senki sem születik vámpírnak. De mégis, akkor honnan származott az első vámpír? Érdemes ezen elgondolkodni. 
A történetemet ott szeretném elkezdeni, ahol anyám már nem élt velünk, valamint Helen is elment, de már túltettem magam rajta. 1936. Ekkor voltam 16 éves. Helyes, szép voltam. Már ha az mondható egy férfira. Az utcákon, ha kivittek a birtokról, minden nő, de még jó pár férfi is jól megnézett magának. Meg is értem. Elvégre, irigylésre méltó testem volt. A magam 160 cm-ével és 40 kilómmal én voltam a legkisebb és legkönnyebb a Schwarzlicht családba. Aranyló hajzuhatagom a lapockám alá ért, pont a hátam közepéig. Alján göndörödő kis fürtök voltak, amik kihangsúlyozták kisfiús arcvonásom. Szemeim akár az ég, olyan tiszta, olyan kék. Aki belenézett akár a tengert is láthatta. Legtöbbször összefogva tartottam a hajam egy szalaggal, de volt, amikor le volt engedve. Az életem már igen sanyarú volt. Anyám nem engedett meg nekem annyi mindent, mint a nővéremnek és a húgomnak, valamint barátaim sem voltak. Csak ültem a nekem fenntartott óriás szobába, minek falai fehérek voltak, akár a hó, rajta arany szegélyek. A padló szintén fehér, márvány, a szoba közepén egy hatalmas szőnyeg, szintén arany színnel borítva. A szoba belső oldalán, ahová a fény nem igazán ért el, egy nagy, ferrara tölgyből készült francia baldachinos ágy állt. Az ágynemű arany, csakúgy, mint az ágy tetejéről lelógó átható függönyök. Az ágy mellett egy éjjeli szekrény állt, azon voltak a lefekvéskor olvasott könyveim, illetve a szemüvegem az olvasáshoz, valamint a kontaktlencséim is helyet kaptak a kis szekrényen. A szobába helyet kapott egy asztal is, ahol a füzeteim, könyveim, tollaim és egy gyertyatartó kapott még helyet. A szoba másik sarkába egy fehér zongora és egy szintén fehér hegedű volt. A szőnyegen egy fotel kapott helyet, ami ki volt bélelve, és az ember teste besüpped alatta, ha beleül. Szinén arany mintákat véstek rá. Mint minden tehetős családnak, nekem is volt magántanárom. Gilbert Richternek hívták. Tehetős fiatalember volt, 21 éves, tanári diplomával. Fiatal, jóképű volt, rövid fekete haja és modell alkatú teste. Igencsak irigyeltem. Amit nem igazán szerettem benne, az a spártai tanítása volt. Sosem hagyott sok időt gondolkodásra, de ezzel a módszerrel legalább az agyamba verte mindazt, amit tudnom kellett. Kiválóan hegedült, ezt is tőle tanultam meg. Mikor éppen nem tanított, szintén velem töltötte idejét és én a bátyámnak tekintettem. Kedves, jószívű volt és okos. Nagy, csokoládébarna szemei mindig nevettek, mikor rámnézett. Nagyon kedveltem. Egyik délután is, épp amikor hegedűórát tartott nekem, és a kezünkbe szólt a hegedű egy dallamkombinációt hallatva, ezt kérdeztem.
-Gilbert, mi az a szerelem?
-Tudod, Ludwig, ezt senki sem tudja igazán. A szerelem egy felfoghatatlan dolog. Olyan amit csak akkor becsül meg igazán az ember, amikor már a célpont a markába van. Nagyon kellemes érzés, habár nagyon szomorú, ha netán elutasítanak. De lényegre törően egy olyan dolog, amikor azt szeretnénk, hogy egy kimondott személy boldog legyen, még akkor is, ha nem vagy mellette. Mégis, miért tetted fel ezt a kérdést? - abbahagyta a dallamot, mire én is leeresztettem a vállamról, illetve az államról a hegedű támasztóját.
-Csak kíváncsi voltam. Sokat hallottam már Katharina húgomat a szerelemről beszélni, habár soha nem fogtam fel, hogy miről is szól ez az egész. Te már voltál szerelmes? - kérdeztem felé fordulva.
-Igen, voltam. De sajnos visszautasítottak. - mondta bánatosan, lehajtott fejjel. Tudtam, hogy azért nem nézett a szemembe, mert akkor meglátnám az apró gyémántkönnyeit, tehát hagytam a témát. Rövid ideig csak a madarak csicsergése hallatszott körülöttünk, meg nevelőanyám dobogása a felettünk lévő terembe. Nagy valószínűség szerint már megint nem találta meg valamelyik ékszerét. Pár nappal azelőtt is elhagyta egyik pár gyémánt fülbevalóját és nekem kellett előkeresnem. Még szerencse, hogy most órám volt és nem kellett „segítenem” neki. Pár perccel később újra hegedülni kezdtem Gilbert kísérete nélkül. A hegedűóra a végéig csendben telt. Mármint, szótlanul. Mikor aztán az órámnak vége volt, egyből a kertbe igyekeztem, hogy részt vegyek húgom teadélutánján. Nagyon szeretett délután teázgatni. Mindig meghívott valakit, vagy a családból, illetve rokonságból, vagy pedig valamelyik ismerősét. Ma én voltam soron. Nagyon vártam már a teázást, mert húgom kedves volt velem és azért is, mert kérdezni szerettem volna tőle egyet, s mást. A hegedűmet odaadtam egy szolgának, majd lesiettem a vörös szőnyeggel letakart márványlépcsőkön és kimentem a kertbe. Tavasz révén a fák hullatták a virágaik szirmait. Főleg a cseresznyefa virágainak szirmai kavartak vihart, de az is épp oly kellemes volt, mint maga a délutáni levegő. Húgom, Katharina egy nagy tölgyfa alatt üldögélt a pokrócán, gyengéden kortyolgatva a forró teát. Mikor odaértem elé, felállt apró lábain, majd a lányokhoz illően meghajolt. Viszonoztam a gesztust, majd mindketten leültünk.
-Bátyám, tölthetek neked egy kis Earl Grey teát? - kérdezte húgom gyermeki hangjával, mely már annyira nem is volt gyermeki, mint pár évvel ezelőtt.
-Köszönöm Kathrina, de nem várhatom el tőled azt, hogy kiszolgálj. - mondtam, azzal feltöltöttem a félig kiürült Meissen teáscsészéjét, majd magamnak is töltöttem, azzal lassan kortyolni kezdtem. Szerettem húgom teáját. Mindig nagy szeretettel csinálta és nem hagyta, hogy a szolgák segítsenek neki a készítésében. Így van ez a süteményeivel is. Mindig finomak, és teli vannak a szeretetével. Ma Berlini fánkot sütött baracklekvárból. Amint beleharaptam, éreztem, hogy a lekvár íze elborítja az ajkaimat, majd nagy szerencsétlenségemre kifolyik egy kicsi a számon át. Húgom természetesen észrevette, hiába próbáltam elrejteni a szerencsétlenségemet.
-Jaj, te. - mosolyodott el, azzal felvett egy fehér szalvétát a sütemények mellől és letörölte a lekvárt gyermekded arcomról.
-Köszönöm. - jöttem zavarba, azzal sokkal nagyobb odafigyeléssel ettem tovább a fánkot. Húgom a távolba meredt, hol az erdőnk eltakarta a végeláthatatlan birtokot. Látszólag frusztrált volt. Éreztem, hogy mondani akar valamit, mégsem teszi. Majd elmondja ő, ha akarja. Kizökkent gondolatmenetéből, majd észrevette, hogy bámulom, így elpirult. Nagy nehezen összeszedte magát, majd készen állt rá, hogy kimondja azt, ami a szívét nyomja.
-Ludwig. Valamit el kell mondanom. - nem akartam megzavarni beszédemmel a lelki nyugodtságát, így csak némán bólintottam. - Jürgen megkérte a kezem.
-Jürgen von Steiner? Az unokabátyánk? - kérdeztem.
-Igen, ő. - mondta. - Meg sem lepődsz, hogy ezt mondom? - kérdezte. Igazat megvallva, számítottam rá. Ismertem Jürgen unokabátyámat annyira, hogy ezt tegye.
-Nem. Gondoltam, hogy ez lesz. - reméltem, hogy nem kell jobban magyaráznom. Szerencsére megelégedett ennyi válasszal.
- Értem. És, áldásod adod ránk?
-Természetesen. - mondtam, azzal ültömben kezet csókoltam neki. Elmosolyodott, majd ahogy a szél meglibbentette hosszú, szőke haját, csak ennyit mondott.
-Köszönöm.
A teázást nem sokkal később félbeszakította a vihar. Megint elfelejtettem megkérdezni. Sajnos, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. Vajon miért tette ezt Gilberttel az a nő? Az a nő, aki a nővéremnek vallja magát? Gyűlöltem Gretát, amiért így elbánt Gilberttel, akinek érzései tiszták voltak vele szemben. Kathrin tudta az okát. De megint elfelejtettem megkérdezni. Dühös voltam magamra, amiért ilyen feledékeny voltam. Azóta ez már igencsak megváltozott. Mindenre emlékszem, ami körülöttem történt. Legyen az a világháború, vagy pedig egy vörös rózsa elhervadása egy mitológiai vázában. De akkor más voltam. Jóval másabb. Csak egy gyerek, gyerek ésszel és gondolkodással. Akkor még csak azt se tudtam, mi az, hogy vámpír. Vagy, amikor később megtudtam, hogy vannak olyanok is, inkább féltem tőlük. Elvégre, a vámpírok az emberek életével táplálkoznak.
Az ég már alkonyodott és az eső is elállt már, mikor beléptem az arany fénnyel elárasztott szobámba. Készülődnöm kellett. Apám házasságkötési ismeretségre kötött egy hölggyel. Semmi kedvem nem volt hozzá, mégis megtettem. A kastély előtt már a hintó várakozott rám. Beültem és mikor a kocsi elindult, kedvetlenül bámultam ki az ablakon. A fekete fák sorai néztek vissza rám. De abban a pillanatban, megláttam a fák sötétjében egy fényt. A fény egy alakhoz tartozott. Nagy, szürke szemei csodálkozva néztek vissza rám. Akkor még nem tudtam. Nem tudtam, hogy életem szerelme épp abban a pillanatban látott meg engem. Pedig ő volt. Az én gyönyörű szerelmem, ki most is épp a tollammal játszadozik, mert unatkozik. Azt hiszem, el kell mennem egy kis időre megtanítani a kiscicát, mit szabad és mit nem.